Újabb spanyol sztárséf érkezett Magyarországra, Enrique Sanchez személyében, az Extenda, a Lucullus BT gasztronómiai egyesület és az Artesano spanyol étterem jóvoltából. Kedd reggel, a Gundel Károly Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Szakképző Iskola tankonyhájában volt szerencsém részt venni a főzőbemutatóján, melyen egy jellegzetes andalúz ételt, a mi francia salátánkhoz meglepően hasonlító ENSALADILLA-t készítettek el kétféleképpen: hagyományosan, ahogy azt évszázadok óta teszik, illetve újítva, azaz a XXI.-ik századi modern konyhatechnológia segítségével. A második verziónál Enrique és segítője, David Miralles olívaolaj tésztát (Arbequina olívaolaj és tojás), lactolesa habot (tej, olívaolaj, só és sherry borecet) és zöldségeket (répa, burgonya és borsó) használtak fel és modern köntösbe tálalták az ensaladilla-t. Mellékesen jegyzem meg, Enrique nálam biztos helyet nyert az eye candy top 10-be:-)
A főzőbemutató után kellemesen megreggeliztünk az alkalomra felállított tapas barban és ha nem kocsival érkezek, még a múltkori Artsano-beli vacsora Sangre de Toro borát is kortyolhattam volna…
Nagylány is elkísért, kétnapos csajos gasztrotúrát terveztünk, plázacica programmal megtűzdelve.
A főzőbemutatót követően elintéztem céges teendőimet, majd beültünk az Olimpiába ebédelni. Sokan, sok jót írtak már az Olimpiáról, csak megerősíteni tudom, igaz minden dicsérő szó. A napi választék: kagylósaláta, halleves, makréla és spenót, kagyló paradicsommal és sült krumplival, csirkepörkölt tésztával. A desszert madártej.
A kagylósaláta paradicsommal és fejes salátával isteni volt. A kagyló fényévekre attól, amit mostanig ettem. Meg is lepődtem, hogy ez ilyen jó is tud lenni? Finoman volt marinálva, a paradicsom ízesítése tökéletes, a fejes saláta cukros-ecetes íze gyerekkori szép emlékeket ébresztett. A főfogásom: makréla spenóttal 10 pontos. A hal bőre ropogós, a húsa szaftos, ízes, mintha az Adria partján ettem volna. Még a szálkák sem zavartak, egyedül azon bánkódtam, hogy a fél halnál több is lecsúszott volna. A spenót jóízű, még kellően roppanós és a tejszíntől, amiben párolták isteni szaft keletkezett, amit jóízűen kitunkoltam a jó kis szárított paradicsomos kenyérrel. Ugyanezt csinálta Nagylány a paradicsomos szafttal, ami a fekete kagylói alatt terült el, ő még pár szem felezett, sült újkrumplit tudott volna elviselni tányérján, mert azt a négyet, amit kapott, gyorsan és elégedetten eltüntette. A madártej okozta a nap első gasztro-orgazmusát mindkettőnknél. Minden kanálnál egy-egy sóhaj hagyta el ajkainkat, sírni tudtam volna a gyönyörűségtől minden falatnál. Sosem voltam nagy madártej rajongó, de ezt, kár lett volna kihagyni. Megbeszéltük, hogy ide vacsorára is vissza kell térni, mert muszáj megkóstolni a Takács Lajos főztjét is (most házon kívül volt, ám ez a konyhán nem látszott). Az adagok mérete meg pont akkora, hogy három fogással jóllakik az ember, de még tud utána dolgozni és gondolkodni.
Délután nyakunkba vettük a belvárost, aztán öt óra körül a Centrál kávéházban találtuk magunkat, egy-egy Mihályi-féle süteménnyel, aminek darabjáért a Centrálban zokszó nélkül kifizetem az 1000 forintot, de a 600 forintos, 0,33-as Szentkirályi ásványvíz árán kicsit fönnakadtam…
Sebaj, a süti finom volt, tovább sétáltunk, lassan kezdett esteledni, engem meg rég nem tapasztalt jóérzés fogott el, élveztem a nagyváros lüktetését, a néhol dohos pinceszagot, az emberforgatagot, mindent, ami Pest és amiből évek óta nem volt részem, mert mindig, mindenhová kocsival megyek vagy visznek.
Nyolc körül elfoglaltuk asztalunkat „az év étterme” címet elnyert Bock Bisztróban és kezdetét vette az utóbbi idők egyik legjobb vacsorája. Egy-egy pohár Bock rozéval indítottunk. Kellően gyümölcsös, szénsavval kicsit felfrissítve, ütős (14 alkohol-fokos), de tökéletes kísérője a hagymás kenyérnek és az abbahagyhatatlan pecsenyezsírnak, ami a ház ajándéka, míg megérkezik az előételünk. Eredetileg tarisznyarákot kértem volna, de pincérünk ajánlására fokhagymás gambas mellett döntöttünk. A méretes rákocskák állaga kellemes, a fokhagymás szaft nem túl chilis még annak sem, aki nem szereti az erőset. Ki is tunkoltuk az utolsó cseppig az egészet! Apropó tunkolás: Nagylány megjegyezte, hogy annak ellenére, hogy a hely elegáns, mégsem érzi úgy, hogy itt „viselkedni” kellene! És tényleg. Semmi feszengés, de azért mégsem kockás abroszos feeling, bár a kolbászos lecsót helyes kis füles, piros zománcos lábasban tálalják. Én spéci odavagyok attól, hogy zsíros kenyérrel kényeztetnek. Mennyei pörcös, hagymás pecsenyezsírral és mennyei kenyérrel!
Főételnek ökörpofa retrót kértem, már régóta meg akartam kóstolni. Egy szóval tudom jellemezni: zseniális! A marhapofa vajpuha, olvad a számban, a pörköltszaft, amiben érkezik nem túl sűrű, de annál ízesebb. A hosszában kettészelt velős csontban tálalt krumplipürétől elalélok, meg is kérdezem Bíró Lajost, mi a titka. Állítólag annyi, hogy vajjal készül, forró tejjel és tejszínnel van felhabosítva.
A hagymás malacfül saláta pirítóssal … hát, erre nem is tudom mit mondhatnék. Sosem hittem volna, hogy valaha is ízleni fog ilyesmi, de nem, hogy ízlett, hanem odavoltam érte. A kis kockára vágott malacfül kívül puha, omlós, belül ropogós, jaj nekem…
A szomszéd asztalnál egy népes külföldi társaság vacsorázott és láttam, hogy a pincér Vida Péter-féle Kadarkát bont nekik, rögtön eszembe jutott az a palack Kadarka amit ősszel ittunk Szekszárdon, meg az, ahogy a Péter mesélt a száz éves Kadarka tőkékről, amin ez a bor termett és ami előtt le szokott térdelni, tiszteletből. Méltó kísérőnek éreztem az ökörpofám mellé, de kevésbé ízlett, mint az a palack, amit ősszel kaptam. Kicsit fülledt volt, állítólag tegnap bontották fel a palackot, nem tudom, valami hiba csúszott be valahol, az utolsó kortynál sem éreztem jobbnak.
Nagylány kacsamellet kért egresszósszal és krokettel, ő is teljesen odavolt az ízélménytől.
Tele voltunk rendesen, de mikor a pincér megjelent az asztalunknál desszert ügyben, egyetértettünk abban, hogy EGY falat édességet muszáj ennünk. Hosszú tanakodás után csokoládé brulé-t kértünk dohányfagyival. Újabb gasztro-orgazmus az ízlelőbimbóknak, ma este már sokadszor. Külön-külön sem okozna csalódást, de együtt az igazi, mert a csoki brulé tömény egymagában, és a kávéfagylaltba kevert illatos pipadohánnyal együtt mennyei ízélmény.
Nagylánnyal már a desszertnél tartottunk, mikor Poczekányikov polgártárs (mi csak így hívjuk Koltai Róbertet, a fergeteges alakítása óta) betért egy kolbászos lecsóra és a szomszéd asztalnál foglalt helyet.
(Íz)élményekkel tele hazaindultunk egy olyan nap után, ami sok minden besűrűsödött. De nagyon élveztük, mindketten.
Olimpia Étterem
1076 Budapest, Alpár utca 5.
Telefon: (06 1) 321 2805
Centrál Kávéház
1053 Budapest, Károlyi Mihály u. 9
Telefon: (06 1) 266 2110
Bock Bisztro
Erzsébet körút 43-49
Telefon: (06 1) 321 0340
Az étteremlátogatások időpontja: 2009. június . A bejegyzés az éttermek akkori teljesítményét tükrözi , amely azóta változhatott, de információim szerint csak jobb lett:-)