2007. október 10.

Csakazértis ebéd


Tegnap olvastam egy írást ami elgondolkodtatott...
Igen, kicsit exhibicionisták vagyunk. Mert ha nem azok lennénk, nem az interneten „mentenénk” el receptjeinket, „műveinket”. Valószínű én is lejegyezném egy kockás füzetbe, amin majd marakodhatna a két lányom, hogy ki örökölje, ha már tőlem nem tudják megkérdezni, hogy is készítettem ezt, vagy azt. De én nem csak két lányommal szeretném ezt megosztani! Sokan vagyunk már gasztrobloggerek és nem csak mi tanulunk egymástól, hanem sokan, akik nem vezetnek blogot, csak olvasnak minket. Mostanában naponta figyelem a statisztikát és számomra elképesztő, milyen sokan látogatják a blogomat. És nem hozhatja mindenki Chili&Vanilia, Dolce vita, vagy Maci színvonalát, mert mások a körülményeink, az életünk, a stílusunk és a tudásunk. De minél többeket olvasok, annál több ötletet, fortélyt jegyzek meg magamnak, aminek "gyümölcsét" családom és baráti társaságunk élvezi. És azt végképp nem érzem, hogy a másik miatt csinálnánk, versengés vagy egyéb céllal.

Hogy miért csakazértis ebéd?
Mert így nézne ki egy ebédem, amit „a fénykép kedvéért” (vagy a blog kedvéért – versengési céllal) készítenék. És erre lehetne mondani, hogy „nem kipróbált recept”! Mert a friss fügéért nem rajongok, rukkola salátát is alig kaptam (most fővárosiak csodálkoznak, hogy „hát pedig rukkolát mindenhol lehet kapni”, jelentem kisvárosban nem, hiper-szuper meg legközelebb 60 km-re van, de ott sem leltem, csak Pesten…), a gorgonzola echte olasz, de jobban szeretem dió és vörösbor társaságában vacsorára, a pulykamell sonkát pedig inkább szendvicsbe rakom, mint rózsának formázva a gorgonzolás füge mellé.
Meg amit itt megjelentetek, az nincs túlcicomázva a fénykép kedvéért (fenti kép kivételével!), meg fényképezni sem nagyon tudok, pedig nagyon szeretnék:-)
Na, most jól kiadtam magamból, megyek vissza dolgozni!