„A magyar gasztronómia a kelet-középeurópai kultúra talán egyik legkarakteresebb vonulata, hiszen a keletről hozott étkezés férfias elemei ötvöződnek az olasz, a francia, a német asztali művészet csiszolt eleganciájával. Mindaz, amit ma magyar ízvilágnak nevezhetünk, persze a századok, a történelem és a királyi udvartartások megannyi hatása alatt forrott, érlelődött, mint valami ritka és kivételes óbor, amelyet csak az igazi gourmet vendég számára érdemes kehelybe tölteni. Mert a magyar konyha, ha kell, rusztikus és archaikus, a bográcsokban rottyanó gulyás a legrégebbi, a történelem előtti időket festi elénk. A valaha volt korokat, a lovas nemzet legendáját. Máskor a gazdag, bőséges tálakat látva a magyar udvari művészet reneszánsz alkotásai köszönnek vissza, a cukrászat barokk kecsessége a díszítőkedv ehető világát teszi gusztus tárgyává. S van, ami polgári. Vagyis közkedvelt. Kisvendéglős, kávéházas, ismert, régimódi zamatokkal. De az új magyar konyha regényében nincs ismétlés. Kicsit kozmopolita, illendőn ravaszdi, s megtartja, ámbár átformálva, amit értékként rá hagytak a magyar vendéglősök, régi szakács- és cukrászmesterek.”
Fenti idézet a Magyar Turizmus Zrt. oldaláról származik. Szép megfogalmazás. Nagyon szép. Több ponton kitört belőlem a nevetés, nem a jóízű, hanem a gúnyosabbik fajta…Vajon úgy 10-20 év múlva igaz lesz: „amit értékként rá hagytak a magyar vendéglősök, régi szakács- és cukrászmesterek.”? Mert most még úgy érzem, a béka hátsója magasan van…
